Când prins de boală n-avea voie
Nici să vorbească bietul Catul,
Veni la Lesbia să-i spună
Alinturi la ureche altul.
Când imnuri, ode amuțiră
Și bietul Catul se sfârșea,
Un nou efeb jumatea urbei
Cu noi cântări o desfăta.
Când peste trupul stins de moarte
Șuvoi de flori i-au resfirat,
Colo-n grădină crengi uscate
Reînfloriră-n chip ciudat.
Când dragul și fidelul prieten
De-atâta plâns sfârși năuc,
Vecina, o patriciană
Născu un dolofan de prunc.
Când Lesbia s-a pus pe bocet,
Prea trist și groaznic nu-i părea,
Își sfâșia la piept veșmântul
Să-i vadă sânii cineva.
_____
autor: Ady Endre (n. 1877 - d. 1919)
traducător: Costa Carei
____________________________
Catullus költő halála
Mikor már szegény Catullusnak
Beszélnie sem volt szabad,
Lesbia fülébe más súgta
Tovább a gáláns szavakat.
Mikor a nóták elhallgattak
S Catullus pihegett szegény,
Nótákhoz csábitott félvárost
Egy hirtelen támadt legény.
Mikor a holttestet beszórták
A nyár vidám virágival,
Körül a kertben csodamódra
Ezer új rózsát szült a galy.
Mikor a holtnak hű barátja
Már a sírástól berekedt,
Szomszédban egy patricius-hölgy
Szült pompás, erős gyereket.
S mikor Lesbia átokkal sírt,
Nem volt ezt szörnyű hallani,
Ruháját úgy tépte, hogy lássa
Szép fehér mellét valaki.
Prin acest blog, administratorii (dna Monica Bușoiu și Mihók Tamás) dorim să aducem în lumina reflectoarelor poezii deosebite din spațiul maghiar, traduse (unele chiar de noi), suferinde în varianta lor românească de o slabă sau nulă mediatizare în plan virtual. „Poezia nu este într-o limbă anume / ci într-un suflet anume / fără nume” – spuse Nichita Stănescu.
Se afișează postările cu eticheta ady endre. Afișați toate postările
Se afișează postările cu eticheta ady endre. Afișați toate postările
duminică, 7 aprilie 2013
sâmbătă, 5 ianuarie 2013
În Gara de Est din Paris
Spre ziuă voi goni departe,
Bocind cu inimă înfrântă,
Dar încă nu-ndrăsnesc să tângui,
Parisu-n juru-mi cântă, cântă.
Mă pregătesc să plec acasă
Și trenul pufăie în gară,
E încă-n mine tot Parisul
Și mă-nfioară murga seară.
Ca un balaur, trenul negru
Mi-ațâță visurile grele.
Pe mâine eu voi fi mai palid?
Sau ale Alpilor mărgele?
Eu, eu voi fi căruntul mâine,
M-or bate vânturi îndârjite
Și Cimitirele maghiare
Săruturi reci îmi vor trimite.
Nu-i nicăiri desfăt vieața,
E totul numai o părere.
Oraș de vrajă și lumină,
Parisule, la revedere.
Cu tine-ncingă chef sălbatic
Perfidul, slăbănogu-mi zeu,
Măreața torță: Bucuria,
Și tu să cânți, să cânți mereu.
Fii dascălul vieții noastre
De grea și aprigă urgie
Și scaldă-o în dulci eresuri,
Să ni se pară armonie.
Și cântă, cântă. Eu, sărmanul,
Spre țara-mi tristă o pornesc:
Cu vaier blestemat și searbăd
M-așteaptă Cerul unguresc.
Duhori, oftări înfrigurate
Strivesc acolo orice floare,
E câmp de-osândă, dar mi-e țara,
E Răsăritul fără soare.
Și totuși merg. Mă cheamă soarta.
Mă-ntorc în patrie, să mor
Ucis de frați fără de cântec,
De-al patimilor crud sobor.
Mă va răpune mătrăguna
Nesăbuitului pământ.
Parisule, tu, scumpă Harfă,
Mai cântă-mi lin, mai cântă-mi sfânt.
Aș vrea să mă sărute încă
Pe ochii mari, sleiți de vis,
Suavă, caldă, parfumată,
O dulce fată din Paris.
Ar fremăta mereu amurgul
De cântece mărețe, sfinte
Și trenul ar zvâcni în goană
Purtând a mele oseminte.
__________
autor: Ady Endre (n. 1877 - d. 1919)
traducător: Costa Carei
____________________________
A Gare de l'Esten
Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.
Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.
Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e
Vagy a svájci hegyek?
Holnap fehérebb én leszek, én.
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.
Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, isten veled.
Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj tovább.
Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.
Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.
Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.
Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.
Megölnek és nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.
Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.
Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.
Bocind cu inimă înfrântă,
Dar încă nu-ndrăsnesc să tângui,
Parisu-n juru-mi cântă, cântă.
Mă pregătesc să plec acasă
Și trenul pufăie în gară,
E încă-n mine tot Parisul
Și mă-nfioară murga seară.
Ca un balaur, trenul negru
Mi-ațâță visurile grele.
Pe mâine eu voi fi mai palid?
Sau ale Alpilor mărgele?
Eu, eu voi fi căruntul mâine,
M-or bate vânturi îndârjite
Și Cimitirele maghiare
Săruturi reci îmi vor trimite.
Nu-i nicăiri desfăt vieața,
E totul numai o părere.
Oraș de vrajă și lumină,
Parisule, la revedere.
Cu tine-ncingă chef sălbatic
Perfidul, slăbănogu-mi zeu,
Măreața torță: Bucuria,
Și tu să cânți, să cânți mereu.
Fii dascălul vieții noastre
De grea și aprigă urgie
Și scaldă-o în dulci eresuri,
Să ni se pară armonie.
Și cântă, cântă. Eu, sărmanul,
Spre țara-mi tristă o pornesc:
Cu vaier blestemat și searbăd
M-așteaptă Cerul unguresc.
Duhori, oftări înfrigurate
Strivesc acolo orice floare,
E câmp de-osândă, dar mi-e țara,
E Răsăritul fără soare.
Și totuși merg. Mă cheamă soarta.
Mă-ntorc în patrie, să mor
Ucis de frați fără de cântec,
De-al patimilor crud sobor.
Mă va răpune mătrăguna
Nesăbuitului pământ.
Parisule, tu, scumpă Harfă,
Mai cântă-mi lin, mai cântă-mi sfânt.
Aș vrea să mă sărute încă
Pe ochii mari, sleiți de vis,
Suavă, caldă, parfumată,
O dulce fată din Paris.
Ar fremăta mereu amurgul
De cântece mărețe, sfinte
Și trenul ar zvâcni în goană
Purtând a mele oseminte.
__________
autor: Ady Endre (n. 1877 - d. 1919)
traducător: Costa Carei
____________________________
A Gare de l'Esten
Reggelre én már messze futok
S bomlottan sírok valahol:
Most sírni, nyögni nem merek én,
Páris dalol, dalol.
Én elmegyek most, hazamegyek,
Már sziszeg, dohog a vonat,
Még itt van Páris a szivemen
S elránt az alkonyat.
Most fűt bolond-sok álmom alá
A füttyös, barna szörnyeteg.
Holnap fehérebb én leszek-e
Vagy a svájci hegyek?
Holnap fehérebb én leszek, én.
Téli sírkertek szele jő,
Küldi már a csókjait nekem
A magyar Temető.
Óh, az élet nem nagy vigalom
Sehol. De ámulni lehet.
Szép ámulások szent városa,
Páris, isten veled.
Az én hűtlen, beteg istenem
Ülje itt mindig vad torát:
A tűzcsóvás, felséges Öröm.
Dalolj, dalolj tovább.
Tőled hallja a zsoltárokat
E koldus, zűrös, bús világ
S az életbe belehazudunk
Egy kis harmóniát.
Dalolj, dalolj. Idegen fiad
Daltalan tájra megy, szegény:
Koldus zsivaját a magyar Ég,
Óh, küldi már felém.
Fagyos lehellet és hullaszag
Száll ott minden virág felett.
Elátkozott hely. Nekem: hazám.
A naptalan Kelet.
Mégis megyek. Visszakövetel
A sorsom. S aztán meghalok,
Megölnek a daltalan szivek
S a vad pézsma-szagok.
Megölnek és nem lesz mámorom,
Kinyúlok bután, hidegen.
Páris, te óriás Daloló,
Dalolj mámort nekem.
Csipkésen, forrón, illatosan
Csak egyszer hullna még reám
S csókolná le a szemeimet
Egy párisi leány.
Az alkonyatban zengnének itt
Tovább a szent dalok.
Kivágtatna a vasszörnyeteg
És rajta egy halott.
Etichete:
ady endre,
bușoiu monica,
costa carei,
csók,
dalolj,
gara de est,
gare de l'esten,
halál,
halott,
Harfă,
hazám,
mámor,
mihok tamas,
moarte,
paris,
Párizs,
sărut,
sfânt,
tren,
vonat
Abonați-vă la:
Postări (Atom)