11 POEME DE JÓZSEF ATTILA
Şapte zile
Înmoi peniţa în cerneală,
mă-nmoi în cerul de sineală.
De funii clopotul smucesc,
de zid cu capul mă izbesc.
Nu vezi că drumul prinde viaţă,
de limba scoasă dat pe faţă,
că toate au un rost, că toate
ţâşnesc din vinele tăiate,
că şi guzganu-ar vrea să ţie
cristal, că-orice fărâmă vie
se-nfruntă, că ne-aflăm prihana
în alţii, că e calmă goana
înverşunată, că văpaie
ne e suflarea, că-n suvoaie
de-aghiazmă-ar vrea să ne cufunde,
că-n ţăndări punte după punte
se sparge-n gloatele umile?
Vai, n-am mâncat de şapte zile!
mai 1924
În româneşte de Virgil Teodorescu
Hét napja
Tintába mártom tollamat
És tiszta, kék égbe magamat.
Félrerángatom a harangkötelet,
Falbaverdesem szegény fejemet.
Ki látja meg, hogy már látszanak
Kilógó nyelvünkön az igért utak,
Hogy nincsen hiába semmi és a minden
Nem siklott ki föltépett ereinken,
Hogy kristály szeretne lenni a patkány is
S a darabkább utálja már a darabkát is,
Hogy magadat tisztán találod meg másban
És nyugalom van a szükséges rohanásban,
Hogy leheletünktől kigyúlnak a házak,
És engesztelő vízzel már locsolgatnának,
Hogy hidak robbannak a szegényemberekben?!
Ó, barátaim, hét napja nem ettem.
1924. máj.
__________________
Dumnezeu
1.
Când joacă bile pruncii-stradă
coboară Dumnezeu să-i vadă.
De cel stângaci l-apucă mila
şi-atunci îi vâră-n bortă bila.
Asupră-i El nu priveghează
ci lumii noastre-i stă de pază.
Iar fetelor, adeseori,
le-aprinde în obraji bujori.
Să-ţi fie ghetele ca noi
El zvântă balta cu noroi.
Nu cere pentru El nimic,
se culcă, când dormim un pic.
Crezare nu-i dădeam, dar când
căram un sac şi la pământ
l-am aruncat şi-am stat niţel,
cu trupul l-am zărit pre El.
Îl ştiu în fel şi chip acum:
oriunde îmi răsare-n drum.
De ce-i sunt drag chiar înţeleg:
îl aflu-n inimă întreg.
2.
Sunt azi flăcău şi umblă-n târg
copilu-n locu-mi – dar de sârg,
de Lui i-ar trebui ceva,
prin prăvălii aş alerga.
Prin ploaia deasă, pe şosea,
fără imbrelă-aş alerga,
aş alerga ca un năuc
şi nu mi-ar trebui surtuc.
Dar m-aş feri, cum facem toţi,
să nu ajung cumva sub roţi.
N-aş mai putea, de roţi zdrobit,
să umblu după târguit.
Aş cumpăra de ici şi ici
ce-i bun, însă la preţuri mici.
Aş sta să mă tocmesc şi-un an
pentru un sfert de gologan.
Primindu-mi marfa, Dumnezeu
s-ar lumina la chip, ştiu eu.
Şi m-ar alege pe vecii,
să-i târguiesc din prăvălii.
1925, sfârşit de aprilie
În româneşte de Virgil Teodorescu
Isten
1
Mikor a villamos csilingel,
Vagy ha a kedves kenyeret szel
S elvál a kenyér a karajtól,
Az Isten megjelenik akkor.
Őt én már igen sokszor láttam;
Fáradtan feküdtem az ágyban,
Ő jött s megláttam szemlehunytan,
Éppen amikor elaludtam.
Egyszer borotvát vizsgálgatva
Ujjamat végighúztam rajta.
Nagy hideg támadt, nehéz, fojtott,
Még a csontom is megborzongott.
Gondolatban tán nem is hittem;
De amikor egy nagy zsákot vittem
S ledobva, ráültem a zsákra,
A testem akkor is őt látta.
Most már tudom őt mindenképpen,
Minden dolgában tettenértem.
S tudom is, miért szeret engem,
Tettenértem az én szivemben.
2
Hogyha golyóznak a gyerekek,
Az Isten köztük ott ténfereg.
S ha egy a szemét nagyra nyitja,
Golyóját ő lyukba guritja.
Ha hideg a föld leheverni,
A Napot nagy felhőkbe rejti
És meg-megráncigálja fürtünk,
Úgy mondja meg, hogy le ne üljünk.
Ő sohase gondol magára,
De nagyon ügyel a világra.
A lányokat ő csinosítja,
Friss széllel arcuk pirosítja.
Ő vigyáz a tiszta cipőre,
Az uccán is kitér előre.
Nem tolakszik és nem verekszik,
Ha alszunk, csöndesen lefekszik.
Hogyha a jóság csak bút hozhat,
Akkor megenged minden rosszat.
S ha velünk mégis találkozik,
Isten sohasem csodálkozik.
3
Istenem, én nagyon szeretlek,
Én szíve lennék a szivednek.
Ha rikkancs volna mesterséged,
Segítnék kiabálni néked.
Hogyha meg szántóvető lennél,
Segítnék akkor is mindennél.
A lovaidat is szeretném,
Szépen, okosan vezetném.
Vagy inkább ekeszarvat fogva
Szántanék én is a nyomodba.
A szíkre figyelnék, hogy ottan
A vasat még mélyebbre nyomjam.
Ha tanár lennél, én ügyelnék,
Hogy megtanulják jól a leckét.
S odahaza a sok tanitvány
Dolgozatát is kijavitnám.
Nem zarvarnálak ennél, annál,
Tudnám én jól, mire mit adnál.
S bármi efféle volna munkád,
Velem azt soha meg nem unnád.
Ha nevetnél, én is örülnék,
Vacsora után melléd ülnék.
Te az én szivemet elkérnéd
S én hosszan, sok szépet mesélnék.
4
Én már fiatalember lettem,
A boltba gyerek megy helyettem.
De ha Néki valami kéne,
A boltba én futnék el érte.
Fütyörészve a szép időben,
Esernyő nélkül az esőben,
A kocsiúton lenn szaladnék,
Magamra kabátot se kapnék.
De az autót frissen, fürgén,
Ha nem is töfföl, kikerülném.
Hisz ha valahogy elgázolna,
Hiába mentem én a boltba.
Megválogatnám a portékát,
Ahhoz mennék, ki olcsóbbért ád.
S mielőtt akármit elhoznék,
Hosszan, sokáig alkudoznék.
Aztán, hogy Néki odaadnám,
Jó kedvét meglátnám az arcán.
Szeme csillogna, megköszönné,
Mást nem is küldne boltba többé.
1925. ápr. vége
_______________
Inimă curată
Tată n-am, nici mamă n-am,
n-am nici dumnezeu, nici neam,
nu am leagăn, nu am giulgi,
nici iubită cu ochi dulci.
De trei zile n-am mâncat,
pită-n gură n-am băgat.
Anii-mi douăzeci – putere!
Şi i-oi da cui mi-i o cere.
Dacă nu-i vrea nimenea,
Apoi dracul o să-i ia.
Fur cu inima curată,
şi omor un om odată.
Prinde-m-or, m-or spânzura,
cu pământ m-or presăra,
iar pe inima-mi va creşte
iarbă care otrăveşte.
martie 1925
În româneşte de Mihai Beniuc
Tiszta szivvel
Nincsen apám, se anyám,
se istenem, se hazám,
se bölcsőm, se szemfedőm,
se csókom, se szeretőm.
Harmadnapja nem eszek,
se sokat, se keveset.
Húsz esztendőm hatalom,
húsz esztendőm eladom.
Hogyha nem kell senkinek,
hát az ördög veszi meg.
Tiszta szívvel betörök,
ha kell, embert is ölök.
Elfognak és felkötnek,
áldott földdel elfödnek
s halált hozó fű terem
gyönyörűszép szívemen.
1925. március
____________________
József Attila
Crede-mă, József Attila, că tare te iubesc, am moştenit
aceasta de la mama, a fost o femeie cumsecade, vezi,
pe lume te-a adus.
Viaţa zadarnic o asemănăm cu pantofii ori cu un atelier
de curăţătorie chimică, totuşi pentru altceva ne
bucurăm de ea.
De trei ori pe zi se mântuie lumea, dar nu ştiu s-aprindă
nici chibrituri, iar dacă merge aşa mai departe, nu-mi
pasă de ei.
Bine-ar fi să procurăm bilete şi să plecăm la Noi-înşine,
că locuieşte-n voi, asta e sigur.
În fiecare dimineaţă mi-am scăldat în apă rece gândurile,
să fie proaspete astfel şi-întregi.
Din diamant cresc bune, calde cântece dacă le semănăm
subt inimă.
Sunt şi de-aceia care călare, în automobil şi-n aeroplan
rămân tot pe jos, eu mă tăvălesc zăcând în zori în
cântecul ciocârliei, şi totuşi am trecut de prăpastie.
Sufletul nostru cel adevărat, să-l păstrăm cu grijă ca pe-un
veşmânt de sărbătoare, să fie curat când au să vină
praznicele.
1928(?)
În româneşte de Mihai Beniuc
József Attila
József Attila, hidd el, hogy nagyon szeretlek, ezt még
anyámtól örököltem, áldott jó asszony volt, látod, a világra hozott
Az életet hiába hasonlítjuk cipőhöz vagy vegytisztító
intézethez, mégiscsak másért örülünk neki
Naponta háromszor megváltják a világot, de nem tudnak
gyufát se gyujtani, ha igy megy tovább, nem törődöm vélük
Jó volna jegyet szerezni és elutazni Önmagunkhoz, hogy
bennetek lakik, az bizonyos
Minden reggel hideg vizben fürdetem gondolataimat, igy
lesznek frissek és épek
A gyémántból jó, meleg dalok nőnek, ha elültetjük a szívünk alá
Akadnak olyanok, akik lovon, autón és repülőgépen is
gyalog vannak, én a pacsirták hajnali énekében heverészek,
mégis túljutottam a szakadékon
Igazi lelkünket, akárcsak az ünneplő ruhákat gondosan
őrizzük meg, hogy tiszta legyen majd az ünnepekre.
1928. [?]
________________________
Cu dor te cânt
Cu dor te cânt, cu voie bună,
în mine gelozia sună,
te apăr cu-nălţate palme,
cu nori, cu şes de grâne calme.
Ţi-e pasul muzică ce sfarmă,
spre tine zidul meu se darmă,
în umbra-i caut alinare,
mă-nvălui cu a ta suflare.
Şi-atunci când nu ţi-s drag, mi-eşti dragă,
şi-atunci ai inima-mi întreagă,
te văd, te-aud, în vers te laud,
alt dumnezeu nici nu mai caut.
Se-ntinde codru-n dimineaţă,
îi cresc a-mbrăţişare braţă,
lumina de pe cer o smulge
la pieptu-ndrăgostit s-o culce.
Crăciun 1927
În româneşte de Mihai Beniuc
Áldalak búval, vigalommal
Áldalak búval, vigalommal,
féltelek szeretnivalómmal,
őrizlek kérő tenyerekkel:
búzaföldekkel, fellegekkel.
Topogásod muzsikás romlás,
falam ellened örök omlás,
düledék-árnyán ringatózom,
leheletedbe burkolózom.
Mindegy, szeretsz-e, nem szeretsz-e,
szívemhez szívvel keveredsz-e,
látlak, hallak és énekellek,
Istennek tégedet felellek.
Hajnalban nyujtózik az erdő,
ezer ölelő karja megnő,
az égről a fényt leszakítja,
szerelmes szívére borítja.
1927 karácsony
_______________
Pune mâna
Tu pe frunte-mi
pune mâna
ca dacă a
mea-ar fi mâna.
Hai şi apără-mi
viaţa
ca dacă a
ta-ar fi viaţa.
Drag să-ţi fiu
ca de-ar fi bine,
sufletul să
fii din mine.
mai-iunie 1928
În româneşte de Mihai Beniuc
Tedd a kezed
Tedd a kezed
homlokomra,
mintha kezed
kezem volna.
Úgy őrizz, mint
ki gyilkolna,
mintha éltem
élted volna.
Úgy szeress, mint
ha jó volna,
mintha szívem
szíved volna.
1928 máj.-jún.
Luciditate
1.
Dezleagă norii în oraş
cer de pământ. Prind să tresară
gângănii şi copii golaşi
ce se reped la soare-afară.
Nu-i nici un abur. Zarea clară.
Văzduhul tot e-uşor, gingaş.
Pe ramuri, noaptea se-aşezară
frunze, ca nişte fluturaşi.
2.
Orânduirea-n visul meu
era paletă de culoare.
Credeam că-şi are locul său
şi-un fir de praf în lumea mare!
Acum port visu-n mădulare.
De fier e lumea, şi mi-i greu.
E ziua-n mine – lună. Noaptea –
e soare înăuntrul meu.
3.
Sunt supt la faţă. N-am un ban.
Caut în lumea gălăgioasă
ceva care-ar dura prin ani –
nu viaţa după zar…La masă
eu n-am nici o costiţă grasă.
La piept nu strâng nici un puştan.
Şoareci nu prinde-n curţi şi-n casă
nici cel mai iscusit motan…
4.
Stivă de lemne parc-ar fi
această lume grea şi mare.
Un lucru peste altu-aci
se-mbrăţişează în strânsoare.
Da: lumea e determinare.
Ce nu-i, dă frunză-n altă zi!
Tot ce va fi, aceea-i floare.
Ce-i azi, curând s-o prăbuşi.
5.
Mă ghemuiam sub un copac
ca o bucată de tăcere.
…Ce buruiene îmi desfac
pe buze o ciudată miere?
Mărfare; -un paznic; să mă sperii?
Mă simte-ori ba? Pândesc cu trac.
Peste cărbuni cu roua verii,
îi sare umbra lui de drac…
6.
Durerile-năuntru bat.
Afară-s cauzele, jarul.
O rană-i lumea: ne-ncetat
în suflet tu îi simţi pojarul.
Eşti rob, cât strigi că-i greu amarul.
Eşti liber, când ţi-ai ridicat
o casă-n care proprietarul
nu-şi mută boarfele de-ndat’.
7.
Ce roţi dinţate-n faţa mea!
Răboaiele pe-naltul zării
ţesură-n vechea vreme, grea,
legea, din firele-ntâmplării.
Dar văd, din aburii visării
când îmi ridic privirea mea,
că ţesătura orişicărei
legi, se destramă undeva.
8.
Tăceri urechea şi-au ciulit.
Îmi caut tinereţea poate?
Într-un subsol mucegăit,
credeam odată că se poate
visa un dram de libertate.
Dar astrele pe-un cer spuzit
lucesc înalt, ca nişte gratii
peste-o celulă ce-a muţit.
9.
Am auzit plânset de fier
şi râsul stropilor de apă.
Numai percepţiile pier,
numai trecutul nostru crapă.
Când doar iubirea îmi e dată
cât mă voi gârbovi sub cer –
e conştiinţa de-aur, toată,
o armă, numai, grea, de fier?
10.
Eşti matur când inima ta
nu mai cunoaşte mamă, tată,
când viaţa toată-ţi pare ca
un supliment al morţii – dată
doar ca să fie-napoiată,
ca un obiect găsit cândva;
când preot nu ţi-ai fost vreodată
- ori zeu – ţie, sau altcuiva.
11.
Văzui şi Fericirea, da,
târându-se greoi prin curte.
O majă jumătate-avea,
surâsul creţ, picioare scurte.
Clipea în bălţi, zăcea pe burtă,
şi grohăia cum ştie ea;
şi puful creţ şi moalea mutră
soarele-uşor le pipăia.
12.
Şi trenuri trec sub ochiul meu.
La drum de fier e casa noastră.
După lumini mă uit mereu,
gonind în depărtarea-albastră.
În noaptea veşnică şi aspră,
aleargă trenurile-n hău.
Şi-n tren, în fiece fereastră
proptit în coate, mut, stau eu.
1933-1934
În româneşte de Veronica Porumbacu
Eszmélet
1
Földtől eloldja az eget
a hajnal s tiszta, lágy szavára
a bogarak, a gyerekek
kipörögnek a napvilágra;
a levegőben semmi pára,
a csilló könnyűség lebeg!
Az éjjel rászálltak a fákra,
mint kis lepkék, a levelek.
2
Kék, piros, sárga, összekent
képeket láttam álmaimban
és úgy éreztem, ez a rend -
egy szálló porszem el nem hibbant.
Most homályként száll tagjaimban
álmom s a vas világ a rend.
Nappal hold kél bennem s ha kinn van
az éj - egy nap süt idebent.
3
Sovány vagyok, csak kenyeret
eszem néha, e léha, locska
lelkek közt ingyen keresek
bizonyosabbat, mint a kocka.
Nem dörgölődzik sült lapocka
számhoz s szívemhez kisgyerek -
ügyeskedhet, nem fog a macska
egyszerre kint s bent egeret.
4
Akár egy halom hasított fa,
hever egymáson a világ,
szorítja, nyomja, összefogja
egyik dolog a másikát
s így mindenik determinált.
Csak ami nincs, annak van bokra,
csak ami lesz, az a virág,
ami van, széthull darabokra.
5
A teherpályaudvaron
úgy lapultam a fa tövéhez,
mint egy darab csönd; szürke gyom
ért számhoz, nyers, különös-édes.
Holtan lestem az őrt, mit érez,
s a hallgatag vagónokon
árnyát, mely ráugrott a fényes,
harmatos szénre konokon.
6
Im itt a szenvedés belül,
ám ott kívül a magyarázat.
Sebed a világ - ég, hevül
s te lelkedet érzed, a lázat.
Rab vagy, amíg a szíved lázad -
úgy szabadulsz, ha kényedül
nem raksz magadnak olyan házat,
melybe háziúr települ.
7
Én fölnéztem az est alól
az egek fogaskerekére -
csilló véletlen szálaiból
törvényt szőtt a mult szövőszéke
és megint fölnéztem az égre
álmaim gőzei alól
s láttam, a törvény szövedéke
mindíg fölfeslik valahol.
8
Fülelt a csend - egyet ütött.
Fölkereshetnéd ifjúságod;
nyirkos cementfalak között
képzelhetsz egy kis szabadságot -
gondoltam. S hát amint fölállok,
a csillagok, a Göncölök
úgy fénylenek fönt, mint a rácsok
a hallgatag cella fölött.
9
Hallottam sírni a vasat,
hallottam az esőt nevetni.
Láttam, hogy a mult meghasadt
s csak képzetet lehet feledni;
s hogy nem tudok mást, mint szeretni,
görnyedve terheim alatt -
minek is kell fegyvert veretni
belőled, arany öntudat!
10
Az meglett ember, akinek
szívében nincs se anyja, apja,
ki tudja, hogy az életet
halálra ráadásul kapja
s mint talált tárgyat visszaadja
bármikor - ezért őrzi meg,
ki nem istene és nem papja
se magának, sem senkinek.
11
Láttam a boldogságot én,
lágy volt, szőke és másfél mázsa.
Az udvar szigorú gyöpén
imbolygott göndör mosolygása.
Ledőlt a puha, langy tócsába,
hunyorgott, röffent még felém -
ma is látom, mily tétovázva
babrált pihéi közt a fény.
12
Vasútnál lakom. Erre sok
vonat jön-megy és el-elnézem,
hogy' szállnak fényes ablakok
a lengedező szösz-sötétben.
Igy iramlanak örök éjben
kivilágított nappalok
s én állok minden fülke-fényben,
én könyöklök és hallgatok.
1933-1934
________________
Mama
De-o săptămână, fără să-mi dau seama,
într-una mă gândesc numai la mama.
Se clătina urcând la pod mereu,
şi scârţâia în braţe coşul greu.
Iar eu aveam năravul meu de plod,
zbieram, băteam cu talpa-n duşumele,
să lase rufele, să nu mai spele –
pe mine să mă ducă sus în pod.
Nu mă certa, nu se uita la mine.
Tăcută le-ntindea, un rând, alt rând,
şi rufele-nălbite, şuşotind,
jucau, zburau sclipind în înălţime.
Acum nimic n-aş îndrăzni să-i cer,
acuma văd ce mare-i ea, când nu-i.
Topind sineala-n apa cerului –
părul cărunt îi flutură pe cer.
1934
În româneşte de Emil Giurgiuca
Mama
Már egy hete csak a mamára
gondolok mindíg, meg-megállva.
Nyikorgó kosárral ölében,
ment a padlásra, ment serényen.
Én még őszinte ember voltam,
ordítottam, toporzékoltam.
Hagyja a dagadt ruhát másra.
Engem vigyen föl a padlásra.
Csak ment és teregetett némán,
nem szidott, nem is nézett énrám
s a ruhák fényesen, suhogva,
keringtek, szálltak a magosba.
Nem nyafognék, de most már késő,
most látom, milyen óriás ő –
szürke haja lebben az égen,
kékítőt old az ég vizében.
1934
_____________________
Cântec de leagăn
Închide cerul ochii serii,
se sting şi lampă şi lămpaş,
dorm ierbile, livada, merii –
hai, dormi frumos, tu îngeraş.
Cu capul aplecat pe-o floare
adoarme-n câmp un fluturaş,
în aer orice zumzet moare –
hai, dormi frumos, tu îngeraş.
Tramvaiul adormi şi el,
şi până-l duce prin garaj
mai sună-un pic din clopoţel –
hai, dormi frumos, tu îngeraş.
Hăinuţa, ruptă subsuori,
visează pe un scăunaş,
şi nu se rupe până-n zori –
hai, dormi frumos, tu îngeraş.
Şi mingea doarme, liniştit,
şi fluierul, iar din oraş
în codru nu e de ieşit –
hai, dormi frumos, tu îngeraş.
Din zare, bilă face-ţi-oi,
şi ai s-ajungi un uriaş,
închide-ţi ochii amândoi –
hai, dormi frumos, tu îngeraş.
Ostaş vei fi, tunar vei fi!
Şi ai să fii şi ciobănaş!
Vezi, şi mămica ar dormi –
hai, dormi frumos, tu îngeraş.
2. februarie 1935
În româneşte de Mihai Beniuc
Altató
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét -
aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
velealszik a zümmögés -
aludj el szépen, kis Balázs.
A villamos is aluszik,
- s mig szendereg a robogás -
álmában csönget egy picit -
aludj el szépen, kis Balázs.
Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább -
aludj el szépen, kis Balázs.
Szundít a lapda, meg a sip,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik -
aludj el szépen, kis Balázs.
A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed, -
aludj el szépen, kis Balázs.
Tüzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka. -
Aludj el szépen, kis Balázs.
1935. febr. 2.
_________________
Lui Thomas Mann
Cum un copil ce-ar vrea să doarmă cere
culcat în pat: „Hai, încă nu te duce,
spune-o poveste!” (poate-i o părere
că noaptea n-are cum să-l mai apuce),
şi-n timp ce-i bate inima grăbită
nici el nu ştie ce-ar dori mai tare,
povestea s-o audă povestită,
ori doar să-i fii alături la culcare:
hai, şezi cun noi şi spune tot ce spui
de obicei, deşi uitare nu-i
la noi; hai spune că suntem cu tine
ca toţi ce despre om gândesc de bine.
Tu ştii, poetul nu poate să-nşale:
ce-i drept ne spune, nu doar ce real e,
ne dă lumina, pentru suflet, care
alungă-n lături orice-ntunecare.
Cum Castorp prin femeie străvăzu
prin noi să străvedem ne fă azi tu.
Nu zvonuri sună-n vorba ta domoală,
spune ce-i bun şi ce-i a vremii boală,
ridică-ne din jale-n ce-i curat.
Pe Kosztolányi ieri l-am îngropat,
şi cancerul cum roase trupul său,
rod state-monştri omenia greu,
iar noi ne întrebăm, ce-o să mai vină,
ce monştri azvârl noroi peste lumină;
se fierb şi pentru noi otrăvi drăceşti –
rămâne loc, tu unde să citeşti?...
Când vorbeşti să nu ne fleşcăim,
bărbaţi mereu bărbaţi să fim, să fim,
femeile femei – voioşi, senini,
şi oameni, că suntem tot mai puţini...
Ia loc. Începe şi ne povesteşte.
E câte unul care doar priveşte
la tine bucuros şi cu elan,
că printre albi tu eşti european.
1937
În româneşte de Mihai Beniuc
Thomas Mann üdvözlése
Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj -
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők - szabadok, kedvesek
- s mind ember, mert az egyre kevesebb...
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937
___________________
La Dunăre
I.
Stam jos pe ţărm ca-n marginile lumii,
privind cum ’noată-o coajă de harbuz.
Că tace-adâncul subt gâlceava spumei,
gândind la soarta-mi, nu-mi intra-n auz.
Şi Dunărea gemând umflată foarte,
parcă-mi curgea din inimă departe.
Ca muşchii unui om cuprins de muncă,
la pilă, cărămizi, ciocan ori sapă,
vedeam cum se urneşte şi s-aruncă
stârnit în mersu-i orice val de apă.
Ca dulcea mamă când mă legănare
ea-mi povestea spălând oraşul mare.
Şi a-nceput o ploaie picurată,
dar, ca de-ar fi totuna, a şi stat.
Eu, ca din peşteră un om ce cată
la ploaie – peste ţară m-am uitat:
trecutul, văduvit azi de culoare,
ploua mereu şi sur, cu nepăsare.
Şi Dunărea curgea. Ca pruncul mic
la sânul unei mame-ngândurate
se răsfăţau ori mai scânceau un pic
zâmbindu-mi mie valuri înspumate.
Pe cursul vremii-n purure neştire
se clătinau ca nişte cimitire.
II.
Eu într-o clipă văd de o mie
de ani tot ce-n faţă-mi se ivi,
şi timpu-ntreg mi se desface mie
de parcă toţi străbunii l-ar privi.
Eu văd ce ei, strămoşii, nu văzură,
săpând, iubind şi ucizând din greu.
Ei văd, cei ce-n materie trecură,
ce eu nu văd, de trebuie s-o spun eu.
Ne ştim atât cât bucurii şi chin.
Eu am trecutul, ei ce e-nainte,
şi scriem versuri – până ei mi-o ţin
şi eu simţindu-i îmi aduc aminte.
III.
Cumană, mama, tatăl meu săcui,
român pe jumătate ori de-a-ntregul.
Ea hrană-mi dete cum pe lume nu-i,
el adevărul cum şi astăzi înţelegu-l.
Când mişc, atuncea ei se strâng în braţă
şi mă-ntristez de-aceasta când şi când –
O, trecere! „Vezi când n-om mai fi-n viaţă!”...
cu-ngrijorare îi aud zicând.
Ei zic, căci astăzi, iată, eu sunt ei,
prin ei fiinţa-mi slabă este tare,
şi-mi amintesc: sunt toţi străbunii mei
în nesfârşita lor desfăşurare –
Străbunul sunt, sporind când se destramă:
sunt fericit când mă desfac în două
şi tu răsari din mine, tată, mamă,
şi voi, uniţi, mă faceţi Viaţă nouă!
Sunt lumea eu – ce-a fost, ce este, tot:
sunt neamurile ce se zbat, se bat.
Cu descălecătorii-s cot la cot,
mă dor acei pe care i-am călcat.
În mine Árpád, Zalán, Doja creşte –
români, tătari, slovaci şi turci duium
în inima-mi se-nvârt: li se datoreşte
un viitor mai blând – maghiari de-acum!
…Vreau să muncesc. Destulă luptă este
să spui pe faţă tot ce s-a-ntâmplat.
Chiar Dunării, în care şi poveste
şi ce-i şi ce va fi e-mbrăţişat.
Şi, amintite, luptele străbune,
schimbate-n pace, rând pe rând cum vin;
şi lămurirea trebilor comune;
e-o datorie; şi nu e puţin.
iunie 1936
În româneşte de Mihai Beniuc
A Dunánál
1
A rakodópart alsó kövén ültem,
néztem, hogy úszik el a dinnyehéj.
Alig hallottam, sorsomba merülten,
hogy fecseg a felszin, hallgat a mély.
Mintha szivembõl folyt volna tova,
zavaros, bölcs és nagy volt a Duna.
Mint az izmok, ha dolgozik az ember,
reszel, kalapál, vályogot vet, ás,
úgy pattant, úgy feszült, úgy ernyedett el
minden hullám és minden mozdulás.
S mint édesanyám, ringatott, mesélt
s mosta a város minden szennyesét.
És elkezdett az esõ cseperészni,
de mintha mindegy volna, el is állt.
És mégis, mint aki barlangból nézi
a hosszú esõt - néztem a határt:
egykedvü, örök esõ módra hullt,
szintelenül, mi tarka volt, a mult.
A Duna csak folyt. És mint a termékeny,
másra gondoló anyának ölén
a kisgyermek, úgy játszadoztak szépen
és nevetgéltek a habok felém.
Az idõ árján úgy remegtek õk,
mint sírköves, dülöngõ temetõk.
2
Én úgy vagyok, hogy már száz ezer éve
nézem, amit meglátok hirtelen.
Egy pillanat s kész az idõ egésze,
mit száz ezer õs szemlélget velem.
Látom, mit õk nem láttak, mert kapáltak,
öltek, öleltek, tették, ami kell.
S õk látják azt, az anyagba leszálltak,
mit én nem látok, ha vallani kell.
Tudunk egymásról, mint öröm és bánat.
Enyém a mult és övék a jelen.
Verset irunk - õk fogják ceruzámat
s én érzem õket és emlékezem.
3
Anyám kún volt, az apám félig székely,
félig román, vagy tán egészen az.
Anyám szájából édes volt az étel,
apám szájából szép volt az igaz.
Mikor mozdulok, õk ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebbõl vagyok. „Meglásd,
ha majd nem leszünk!...” - megszólítanak.
Megszólítanak, mert õk én vagyok már;
gyenge létemre így vagyok erõs,
ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,
mert az õssejtig vagyok minden õs -
az Õs vagyok, mely sokasodni foszlik:
apám- s anyámmá válok boldogon,
s apám, anyám maga is ketté oszlik
s én lelkes Eggyé így szaporodom!
A világ vagyok - minden, ami volt, van:
a sok nemzedék, mely egymásra tör.
A honfoglalók gyõznek velem holtan
s a meghódoltak kínja meggyötör.
Árpád és Zalán, Werbõczi és Dózsa -
török, tatár, tót, román kavarog
e szívben, mely e multnak már adósa
szelíd jövõvel - mai magyarok!
... Én dolgozni akarok. Elegendõ
harc, hogy a multat be kell vallani.
A Dunának, mely mult, jelen s jövendõ,
egymást ölelik lágy hullámai.
A harcot, amelyet õseink vivtak,
békévé oldja az emlékezés
s rendezni végre közös dolgainkat,
ez a mi munkánk; és nem is kevés.
1936. június
______________________
Ceea ce-n piept se-ascunde
La a optzecea aniversare a lui Freud
Ceea ce-n piept se-ascunde,
arată din priviri;
iar ce-n priviri răspunde,
fă-n suflet împliniri.
Tot omul, din iubire
se stinge, vai, ca mâine.
Dar fără fericire
eşti ca lipsit de pâine.
Ca pruncii, cei ce-asudă
spre-al maicii sân se-afundă.
Ucid, când nu sărută;
războiu-i pat de nuntă.
Fii ca octogenarul
din care sorb cei vii
si care-şi trece harul
prin sânge-atâtor fii.
De mult şi ţeapa frântă
în talpa ta-i uitată.
Acum şi moartea, blândă,
din inima-ţi să cadă.
Ce bănuieşti cu ochii,
cu mâna ia şi-apucă.
Pe cel ce-l porţi în suflet,
ucide-l, ori sărută.
mai 1936
În româneşte de H. Grănescu
Amit szivedbe rejtesz
Freud nyolcvanadik születésnapjára
Amit szivedbe rejtesz,
szemednek tárd ki azt;
amit szemeddel sejtesz,
sziveddel várd ki azt.
A szerelembe - mondják -
belehal, aki él.
De úgy kell a boldogság,
mint egy falat kenyér.
S aki él, mind-mind gyermek
és anyaölbe vágy.
Ölnek, ha nem ölelnek -
a harctér nászi ágy.
Légy, mint a Nyolcvan Éves,
akit pusztítanak
a növekvők s míg vérez,
nemz millió fiat.
Már nincs benned a régen
talpadba tört tövis.
És most szivedből szépen
kihull halálod is.
Amit szemeddel sejtesz,
kezeddel fogd meg azt.
Akit szivedbe rejtesz,
öld, vagy csókold meg azt!
1936. május
