Cântec vesel-trist

Am pâine şi vin,
Am copil şi soţie –
De ce mi-aş simţi inima tristă?
Hrana mi-ajunge, nu se sfârşeşte.
Am o grădină. Iar pomii-ncărcaţi
se-apleacă-n drumul meu şuşotind;
înăuntru mi-eplină cămara
de nuci, de alune şi mac.
Am şi-o pătură, bună şi simplă,
valiză de voiaj, telefon,
am binevoitori inimoşi,
şi nu trebuie să cerşesc nici un favor.
Ceaţa de altădată nu mai există,
nu mai sunt victima lor, a lacrimilor;
chiar dacă mai salut pe cineva din când în când,
deseori sunt eu cel salutat.
Am lumină electrică incandescentă;
portţigaretul meu e cu adevărat din argint,
creionul, stiloul mi-alunecă voioase
iar în gura mea pufăie o gură învechită.
Am baie – să-mi împrospătez trupul,
ceai călduţ pentru nervii slăbiţi.
Când colind trista Budapestă
nu sunt tratat ca un necunoscut.
Ceea ce cânt eu e tristeţea
care multe feţe umple de lacrimi.
Bătrâna Ungarie mă consideră
tânărul ei cântăreţ.
Dar câteodată rămân singur în noapte
şi-atunci în chinuri şi-n spaimă de moarte
sap după comoara mea din adâncuri,
comoara cea veche, ascunsă.
Ca un bolnav de friguri ce se trezeşte
tulburat de propriu-i vis,
mâna mea cercetează în tremur
ceea ce căutasem demult.
Nu mai am comoara după care-am râvnit,
pentru care de-atâtea ori am ars.
Aici sunt acasă, aici, în această lume,
şi-s tot mai departe de sferele înalte.

_______
autor: Kosztolányi Dezső (n. 1885 - d. 1936)
traducător: Veronica Porumbacu


_______________________
Boldog, szomorú dal

Van már kenyerem, borom is van,
Van gyermekem és feleségem.
Szivem minek is szomorítsam
Van mindig elég eleségem.
Van kertem, a kertre rogyó fák
Suttogva hajolnak utamra,
És benn a dió, mogyoró, mák
Terhétöl öregbül a kamra.
Van egyszerü, jó takaróm is,
Telefonom, úti böröndöm,
Van jó-szívü jót-akaróm is
S nem kell kegyekért könyörögnöm,
Nem többet az egykori köd-kép,
Részegje a ködnek, a könnynek,
Ha néha magam köszönök még,
Már sokszor előre köszönnek.
Van villanyom, izzik a villany,
Tárcám van igaz szinezüstből,
Tollam, ceruzám vigan illan,
Szájamban öreg pipa füstöl.
Fürdő van, üdíteni testem,
Langy téa, beteg idegemnek.
Ha járok a bús Budapesten,
Nem tudnak egész idegennek.
Mit eldalolok, az a bánat
Könnyekbe borít nem egy orcát,
És énekes, ifju fiának
Vall engem a vén Magyarország.
De néha megállok az éjen,
Gyötrödve, halálba hanyatlón,
Úgy ásom a kincset a mélyen,
A kincset, a régit, a padlón,
Mint lázbeteg, aki feleszmél,
Álmát hüvelyezve, zavartan,
Kezem kotorászva keresgél,
Hogy jaj! valaha mit akartam,
Mert nincs meg a kincs, mire vágytam,
A kincs, amiért porig égtem.
Itthon vagyok itt e világban
S már nem vagyok otthon az égben.

Beţie în zori

Ţi-aş spune tot. De n-aş fi plicticos!

La trei, ieri noapte, îmi scăpase mâna

creionul jos.

Dar - vezi – în cap, maşina

Nu contenea. Îmi tulbura hodina;

mă răsuceam în furii pe saltea,

iar somnul nu venea...

Stau; număr pân-la sută-apoi, chemându-l,

iau multe somnifere tari, de-a rândul.

Cuvintele ce-am scris, privesc holbate.

Mă enervau ţigările fumate

şi alte multe. Negrul. Totul. Toate.

Las tot deoparte şi mă scol, nervos,

mă primblu, în cămaşă,-n sus şi-n jos:

în jur, găoacea mea familiară.

Pe buze, mierea visurilor rară.

Mă-mpleticesc, ca beat, şi într-o doară,

mă uit pe geam afară.

Stai, cum să-ncep, să-ţi spun cum aş putea?

Îmi ştii doar casa mea.

Cred că-ţi aduci aminte şi

de dormitorul meu. Atunci vei şti

cât de săracă-i strada Logodi,

privită de aici.

Ferestrele deschise-ades te lasă

să intri cu privirea-naltă casă.

Orbi, dărâmaţi, dorm oamenii în pat,

orizontal, cum s-au culcat.

Şi ochii-ntorşi în negurile minţii

cu false străluciri privesc saşii:

au anemia zilnică-a fiinţii,

pe care-o ştii.

Veşminte, ghete-s cum au fost să fie.

Zac oamenii închişi ca-ntr-o cutie

ce, treji, o-mpodobesc visând, dar, care

privită dinspre mine, e ce pare:

fiece casă, doar o colivie!

Deşteptătorul ticăie-n tăcere,

târâş-grăpiş, şi sună când se cere,

strigând atunci cât poate:

„Trezeşte-te din somn la realitate!”

Şi casa doarme, tâmplă moartă; zac

aceste ziduri, ca după un veac,

când pe sub buruiene, în ruine,

nu va şti nime

de-a fost pe-aici un staul, ori cămine.

Dar sus, prietene, sus, cerul mare

senin şi pur în măreţie-apare,

fidelitate – tremurând şi tare!

Cerescul dom

e-aşa cum l-am văzut ca pui de om:

o plapomă maternă – albastră pată,

culoare pe caiet, împrăştiată;

şi stele lângă stele,

în linul licăr respirând şi ele,

în noaptea-această caldă şi de toamnă,

ce apropierea frigului înseamnă,

cu raza lor, atât de depărtată,

care-l privi pe Hanibal odată,

şi-acum pe mine, stând la geamu-acesta,

naintea zorilor, la Budapesta.

Şi nu mai ştiu ce s-a-ntâmplat, - dar mic

aşa-mi păru, c-a fâlfâit deodată

a mea de mult înmormântata

copilărie.

Ca gură-cască

priveam minunea stelelor, cerească,

până spre zori, când stelele tăcute,

clipesc pe cerul pal, abia văzute,

şi-n depărtare se aprinde, plină,

o dâră de lumină;

o poartă s-a deschis într-un castel ceresc,

şi-n juru-i flăcări cresc.

Ceva a pâlpâit,

şi musafirii, sus, s-au risipit;

în semiîntunericul astral

pierise noaptea veselă de bal.

Ardea intrarea în lumină-afară,

amfitrionul conducea la scară,

el, uriaş ceresc şi triumfal,

el, gloriosul sălilor de bal;

mişcare, clopoţei sunând în noapte

şi feminine şoapte,

ca la sfârşit de bal, când un portar

coboară, ca să strige: „Hei, birjar!”...

Un văl dantelat

în noapte-a lunecat

îndepărtat,

diamantin, bogat,

şi printre astre

răsfrângerile unei cape-albastre,

îmbracă o minune de femeie.

Pe ea, o broşă scumpă ce scânteie,

schimbând curata pace-n irizare,

sau poate, mlădios, un înger care

cu o mişcare

de frumuseţe virginală-şi prinde,

în părul său, podoabele sclipinde

şi-ntr-o caretă-aleasă

ce-alunecă în drumul ei spre casă

se suie-uşor,

mai lin decât în vis legănător,

încet-încet,

şi-aruncă-n juru-i un surâs cochet,

în timp ce-n urmă, pe cărări lactee,

înflăcărate ca de carnaval,

în ploile confettilor de bal,

copitele-armăsarilor scânteie.

Am stat uimit,

şi am strigat, strigat-am fericit:

În cer e bal, în orice noapte, bal!

Şi-abia acum, în întuneric pal,

am dat de cheia tâlcului astral:

În zori spre casă zânele-au pornit,

pe vaste căi de stele,-n infinit.

Pân-a crăpat de zi,

am stat privind minunea de aci.

Şi îmi spuneam: Ce oare-ai căutat

pe-acest pământ, ce întâmplări uzate?

şi în robia câtor desfrânate?

Ce manuscris ţi-a fost mai însemnat,

c-atâtea veri şi-atâtea ierni trecură

şi-atâtea nopţi de zgură,

şi-abia acum vezi cerul luminat?

Cincizeci de ani!

- tresare inima – da! Am cincizeci de ani,

şi morţi am tot mai mulţi, sunt mai stingher,

şi de atâţia ani sclipesc pe cer

aceşti

vecini cereşti,

cari văd cum azi

şterg lacrimile mele pe obraz.

Şi-ţi spun deschis: plecându-mă smerit,

adânc, eu pentru tot le-am mulţumit.

Vezi, ştiu că n-am în ce să cred, şi ştiu

că nu voi fi pe lume veşnic viu,

dar ca o strună inima-ntinzând,

am început azurului să-i cânt,

aceluia ce nimenea nu-l ştie,

ce-aici nu-l aflu, nici în veşnicie.

Cu muşchi slăbiţi, pe vechea mea cărare,

prietene, simt azi, că-n prafu-n care

mă-mpiedicam de bulgări şi suflete de om

eu oaspe fost-am totuşi, unui Domn

necunoscut şi mare.  

_______

autor: Kosztolányi Dezső (n. 1885 - d. 1936)

traducător: Veronica Porumbacu

________________________
Hajnali részegség

Elmondanám ezt néked. Ha nem unnád. 
Múlt éjszaka - háromkor - abbahagytam 
a munkát.
Le is feküdtem. Ám a gép az agyban 
zörgött tovább, kattogva-zúgva nagyban, 
csak forgolódtam dühösen az ágyon, 
nem jött az álom.
Hívtam pedig, így és úgy, balga szókkal, 
százig olvasva s mérges altatókkal.
Az, amit irtam, lázasan meredt rám. 
Izgatta szívem negyven cigarettám. 
Meg más egyéb is. A fekete. Minden. 
Hát fölkelek, nem bánom az egészet, 
sétálgatok szobámba le- föl, ingben, 
köröttem a családi fészek,
a szájakon lágy, álombeli mézek
s amint botorkálok itt, mint részeg, 
az ablakon kinézek.

Várj csak, hogy is kezdjem, hogy magyarázzam? 
Te ismered a házam
s ha emlékezni tudsz a
a hálószobámra, azt is tudhatod, 
milyen szegényes, elhagyott 
ilyenkor innen a Logodi-utca, 
ahol lakom.
Tárt otthonokba látsz az ablakon. 
Az emberek feldöntve és vakon 
vízszintesen feküsznek
s megforduló szemük kancsítva néz szét 
ködébe csalfán csillogó eszüknek,
mert a mindennapos agy-vérszegénység 
borult reájuk.
Mellettük a cipőjük, a ruhájuk
s ők egy szobába zárva, mint dobozba, 
melyet ébren szépítnek álmodozva,
de - mondhatom - ha igy reá meredhetsz, 
minden lakás olyan, akár a ketrec,
Egy keltőóra átketyeg a csöndből, 
sántítva baktat, nyomba felcsörömpöl 
és az alvóra szól a
harsány riasztó: «ébredj a valóra». 
A ház is alszik, holtan és bután, 
mint majd száz év után,
ha összeomlik, gyom virít alóla 
s nem sejti senki róla,
hogy otthonunk volt-e, vagy állat óla.

De fönn, barátom, ott fönn a derűs ég, 
valami tiszta, fényes nagyszerűség, 
reszketve és szilárdul, mint a hűség. 
Az égbolt,
egészen úgy, mint hajdanába rég volt, 
mint az anyám paplanja, az a kék folt, 
mint a vízfesték, mely írkámra szétfolyt, 
s a csillagok
lélekző lelke csöndesen ragyog 
a langyos őszi
éjjelbe, mely a hideget előzi, 
kimondhatatlan messze s odaát, 
ők, akik nézték Hannibál hadát
s most néznek engem, aki ide estem 
és állok egy ablakba, Budapesten.

Én nem tudom, mi történt vélem ekkor, 
de úgy rémlett, egy szárny suhan felettem 
s felém hajol az, amit eltemettem
rég, a gyerekkor.

Olyan sokáig
bámultam az égbolt gazdag csodáit, 
hogy már pirkadt is keleten s a szélben 
a csillagok szikrázva, észrevétlen 
meg-meglibegtek és távolba roppant 
tűzcsóva lobbant,
egy mennyei kastély kapuja tárult, 
körötte láng gyult,
valami rebbent,
oszolni kezdett a vendégsereg fent. 
a hajnali homály mély
árnyékai közé lengett a báléj,
künn az előcsarnok fényárban úszott, 
a házigazda a lépcsőn bucsúzott, 
előkelő úr, az ég óriása,
a bálterem hatalmas glóriása
s mozgás riadt, csilingelés, csodás, 
halk női suttogás,
mint amikor már vége van a bálnak 
s a kapusok kocsikért kiabálnak.

Egy csipkefátyol 
látszott, amint a távol 
homályból
gyémántosan aláfoly 
egy messze kéklő, 
pazar belépő,
melyet magára ölt egy drága, szép nő 
és rajt egy ékkő
behintve fénnyel ezt a néma békét. 
a halovány ég túlvilági kékét,
vagy tán egy angyal, aki szűzi, 
szép mozdulattal csillogó fejékét 
hajába tűzi
és az álomnál csendesebben 
egy arra ringó,
könnyűcske hintó 
mélyébe lebben
s tovább robog kacér mosollyal ebben. 
aztán amíg vad paripái futnak
a farsangosan-lángoló Tejutnak 
arany konfetti-záporába sok száz 
bazár között, patkójuk fölsziporkáz.

Szájtátva álltam
s a boldogságtól föl-fölkiabáltam,
az égbe bál van, minden este bál van 
és fölvilágolt mély értelme ennek
a régi, nagy titoknak, hogy a mennynek 
tündérei hajnalba hazamennek
fényes körútjain a végtelennek.

Virradtig
maradtam így és csak bámultam addig. 
Egyszerre szóltam: hát te mit kerestél 
ezen a földön, mily silány regéket, 
miféle ringyók rabságába estél,
mily kézirat volt fontosabb tenéked, 
hogy annyi nyár múlt, annyi sok deres tél 
és annyi rest éj
s csak most tünik szemedbe ez az estély?

Ötven,
jaj ötven éve - lelkem visszadöbben -
halottjaim is itt-ott, egyre többen -
jaj, ötven éve tündököl fölöttem 
ez a sok élő, fényes, égi szomszéd,
ki látja, hogy a könnyem morzsolom szét. 
Szóval bevallom néked, megtörötten 
földig borultam s mindezt megköszöntem.

Nézd csak, tudom, hogy nincsen mibe hinnem 
s azt is tudom, hogy el kell mennem innen. 
de pattanó szivem feszitve húrnak,
dalolni kezdtem ekkor azúrnak, 
annak, kiről nem tudja senki, hol van, 
annak, kit nem lelek se most, se holtan. 
Bizony, ma már, hogy izmaim lazúlnak, 
úgy érzem én, barátom, hogy a porban, 
hol lelkek és göröngyök közt botoltam, 
mégis csak egy nagy, ismeretlen úrnak 
vendége voltam.

sms #4

aici stau eu, eroul tont

cu-impermeabilul palton

pe buzele-mi un smiley trist

de nu ți-s drag, să nu-ți fiu drag

e doar un test acest mesaj

că butonez, deci mai exist.

_____
autor: Varró Dániel (n. 1977)
traducător: Mihók Tamás


____________________________________
sms #4

Itt állok én e kerge hős
kabátom vízlepergetős
a szmájli számra ráfagyott
ha nem szeretsz, hát ne szeress
ez itt csak egy teszt sms
hogy nyomkodom tehát vagyok.

Să cauți formă...

Să cauți pentru gânduri formă, plasmă,
Să sângeri pe un verb nărod, alene,
Să simți și a cuvintelor mireasmă,
Deși știi că sunt crâncene sirene,

Funebre frumuseți, fără de milă,
Ce-ți storc viața cea adevărată,
Să-ți fie-apoi de-orgia formei silă,
Simțindu-ți sterp trecutul dintr-odată!

Că-i veselă ursita, doar de ceața
De veștejiri din largul ei zăvoi
Nu îndrăznim să ne-nfruntăm cu viața,

Ci plângem morți frumoși uciși de noi,
Cari zac în noi pe veci, ca oseminte,
Bolnave, triste, trudnice cuvinte...

____
autor: Juhász Gyula (n. 1905 - d. 1937)
traducător: Costa Carei


______________________________
Formát keresni...

Formát keresni minden gondolatnak
És elvérezni egy fonák igén,
A parfümét érezni a szavaknak
És tudni: minden szó gonosz szirén,

Mely holt szépségek barlangjába csábít
S az élettől, amely vár, eltakar
S megunni a szép formák orgiáit
S érezni: meddőn vergődtünk tavaly!

És hogy az élet derűs, tág mezőin
Csak hervadások illata fogad
S hogy élni, élni nekünk már merő kín

S siratni szép, megölt halottakat,
Kik bennünk szunnyadoznak már örökre,
Bús és beteg szavaktól elgyötörve...

La moartea poetului Catul

Când prins de boală n-avea voie
Nici să vorbească bietul Catul,
Veni la Lesbia să-i spună
Alinturi la ureche altul.

Când imnuri, ode amuțiră
Și bietul Catul se sfârșea,
Un nou efeb jumatea urbei
Cu noi cântări o desfăta.

Când peste trupul stins de moarte
Șuvoi de flori i-au resfirat,
Colo-n grădină crengi uscate
Reînfloriră-n chip ciudat.

Când dragul și fidelul prieten
De-atâta plâns sfârși năuc,
Vecina, o patriciană
Născu un dolofan de prunc.

Când Lesbia s-a pus pe bocet,
Prea trist și groaznic nu-i părea,
Își sfâșia la piept veșmântul
Să-i vadă sânii cineva.

_____
autor: Ady Endre (n. 1877 - d. 1919)
traducător: Costa Carei


____________________________
Catullus költő halála

Mikor már szegény Catullusnak
Beszélnie sem volt szabad,
Lesbia fülébe más súgta
Tovább a gáláns szavakat.

Mikor a nóták elhallgattak
S Catullus pihegett szegény,
Nótákhoz csábitott félvárost
Egy hirtelen támadt legény.

Mikor a holttestet beszórták
A nyár vidám virágival,
Körül a kertben csodamódra
Ezer új rózsát szült a galy.

Mikor a holtnak hű barátja
Már a sírástól berekedt,
Szomszédban egy patricius-hölgy
Szült pompás, erős gyereket.

S mikor Lesbia átokkal sírt,
Nem volt ezt szörnyű hallani,
Ruháját úgy tépte, hogy lássa
Szép fehér mellét valaki.

Socoteală de prisos

Pe tot drumul către casă
Socoteam: de voi sosi
Și mi-oi revedea măicuța,
Cum o voi mai agrăi?

Ce i-oi spune întâi de toate,
Ce cuvânt mai nimerit,
Când mă va cuprinde-n brațe
Ca-ntr-un leagăn fericit?

Mii de gânduri mă-mboldiră,
Fremătându-mi caldul dor.
Vremea parcă se oprise,
Carul doar fugea de zor.

Când m-am pomenit în casă
Mama-n brațe mi-a zburat...
Și i-am atârnat de buze,
Ca un măr pe-un ram curat.

______
autor: Petőfi Sándor (n. 1822 - d. 1849)
traducător: Costa Carei


_____________________________________
Füstbement terv

Egész úton hazafelé –
Azon gondolkodám:
Miként fogom szólítani
Rég nem látott anyám?

Mit mondok majd először is
Kedvest, szépet neki?
Midőn, mely bölcsőm ringatá,
A kart terjeszti ki.

S jutott eszembe számtalan
Szebbnél-szebb gondolat,
Mig állni látszék az idő,
Bár a szekér szaladt.

S a kis szobába toppanék...
Röpűlt felém anyám...
S én csüggtem ajkán... szótlanúl...
Mint a gyümölcs a fán.

              - Petőfi Sándor -

Melc

Iese-n iarbă
prin grădină
melc cu ochii de neghină.
A ieşit
dar prea-i devreme,
mai aşteaptă
şi se teme.
Şi se bucură-n vâlcea,
parc-ar fi inima mea,
neştiind ce e afară:
iarnă e sau primăvară –
neştiind cam ce-o fi el:
viorea sau ghiocel?

_____
autor: Szabó Lőrincz (n. 1900 - d. 1957)
traducător: Emil Giurgiuca


____________________
Csigabiga

Napos mohán
melegszik a
botszemű kis
csigabiga:
korán kibújt
s most vár, pihen,
fél és örül,
mint a szívem,
nem tudva: itt
van-e a tél,
vagy új tavaszt
hoz már a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya? vagy
csak hóvirág?

     
















               - Szabó Lőrincz -